Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas erdő. A hatalmas erdőben béke honolt, a madarak csicseregtek, a mókusok ágról ágra ugráltak, a sünik a levelek között kutattak. Az állatok itt sosem bántották egymást, és jól megfértek egymás mellett a szelíd óriások, a tündérek és a koboldok is. Az óriásgyerekek óriás homokvárakat építettek, és óriás sziklákkal gurigáztak. A tündérek szivárványt rajzoltak az égre, és álomszép hangjukon folyton dúdoltak valamit. A koboldok pedig – hát, ők csak úgy tengették a napjaikat, és ez volt a jobbik eset, mert ha kitaláltak valami tréfát, abban nem sok köszönet volt! Talán még ma is megleshetnénk őket az erdő mélyén, ha egy dühös tűzokádó sárkány rájuk nem támadt volna. A tündérek azonnal tova- röppentek, a koboldok futottak, amerre láttak, csak az óriások szálltak szembe a fenevaddal. A sárkány azonban mindegyiküknél erősebbnek bizonyult. Esztelen tombolásában az erdőt is felégette, s amikor az utolsó óriásnak végül sikerült a szörny életét kioltania, a küzdelemben ő maga is halálos sebet kapott. Csak a lánya, egy kedves óriáslány menekült meg, de látva a szörnyű pusztítást és apja halálát, végeláthatatlan sírásba kezdett. Sírt és sírt megállás nélkül, míg a völgy meg nem telt vízzel. Történetükre ma már csak kevesek emlékeznek, de a víz, ami a völgyben megmaradt, ma is ott ragyog sokak örömére. Balaton a neve, és a türkizszínű tónak rengeteg rajongója van, közülük is Cirkáló az egyik legnagyobb. Imádja a Balatont, ha csak teheti, folyton a tavat bámulja. Nézi télen, hóban-fagyban, nézi tavasszal, amikor kiszínesedik a táj, nézi az aranyló őszben is, és természetesen nézi nyáron, amikor a tó környéke megtelik. Ilyenkor tele vannak az utak. Tele vannak a buszok. Tele vannak a vonatok. És tele vannak a hajók, kompok, katamaránok, sőt maga a tó is tele van. Hogy kivel? Hát nyaralókkal. Ilyenkor bizony telt házas a Balaton, és a part egy folyton nyüzsgő, folyton mozgó színes forgataggá válik. Cirkáló egyetlenegy dolgot sajnál csupán, hogy soha nem fürdött még a hatalmas tóban. És nem azért, mert nem tud úszni, itt ugyanis még az úszni nem tudók is bátran lubickolhatnak, olyan alacsony a vízszint. Cirkáló azért nem mártózhat meg a legnagyobb kánikulában sem, mert ő egy Volánbusz. Így legfeljebb csak ábrándozni szokott arról, hogy egyszer ő is belehajt, és úszik, siklik a nagy tavon, mint egy hajó. Egy forró júliusi napon Cirkáló éppen szabadnapos volt, így mi sem volt természetesebb számára, mint hogy leguruljon a partra, és onnan figyelje a tavat. A hattyúkat, sirályokat névről ismerte, a békákat a kuruttyolásukról beazonosította, a hajókat dudálva köszöntötte, és fél szemmel néha a fürdőzőkre is rá-rápillantott. Messziről felismerte a focis fiúkat, azt a családot, ahol a kisgyerek mindennap egy hatalmas lángost kért ebédre, a másik családot, amely nemcsak várat, de egy egész várost épített homokból. Egy nap Cirkáló különös dologra lett figyelmes. Egy copfos kislány játszott egyedül a sekély vízben. Először labdázott, majd egy lapáttal a finom homokos iszapot kezdte felpakolni a gumimatracára. Amikor már elég sok „építőanyagot” pakolt ki, felmászott a gumimatracra, és ott folytatta a várépítést. A kislány azonban úgy belefeledkezett a játékba, hogy észre sem vette, hogy a hullámok egyre beljebb és beljebb sodorták a matraccal. Végül már olyan messze járt, hogy a tó hirtelen mély lett, és onnan se gyalog, se a matraccal nem tudott kijönni. Hiába kiabált szegény kislány kétségbeesetten, az anyukája elaludt a parton, így nem hallotta meg a segélykiáltását, ahogy senki más sem. Mindenki csak saját magával volt elfoglalva, a hatalmas hangzavarban vékony hangja teljesen elveszett… Egyedül a sárga Volánbusz látott és hallott mindent. – Mit tegyek? Mit tegyek? Mitévő legyek? – mondogatta egyre hangosabban és egyre izgatottabban, de hamar rájött, hogy a jajveszékeléssel most nem sokra megy, minden perc számít. A Volánbusz először megpróbált segítséget hívni, de se a vízimentőket, se a rendőröket nem találta a közelben. Nem várhatott tovább, érezte, hogy azonnal cselekednie kell, különben nagy baj lehet. Addig-addig jött-ment a parton, míg a strandtól távolabb, a nádas között észrevett egy régi, kiszuperált vízibiciklit, pontosabban annak csak az alját. – Ez olyan, mint egy katamarán – gondolta. Már csak az volt a kérdés, hogy őt vajon elbírja-e. De ezen már nem gondolkodott sokáig.– Most vagy soha! – azzal Cirkáló ráugrott a talpakra, a kerekeit odakötözte, a szemét becsukta, és úgy várta, hogy vajon elsülylyed-e. Szerencsére a terv bevált, így a busz, vagyis a mentőhajó elindult. Hamar utolérte a kislányt, és gyorsan visszahozta őt a partra. Az anyuka mindeközben semmit sem vett észre a nagy kalandból. Amikor felébredt, a kislánya éppen ugyanott és ugyanolyan boldogan játszott a part közelében, mint mielőtt elbóbiskolt volna. Később már csak azt nem értette, hogy a kislány miért kezdett el rajongani a buszokért, különösen egy sárga Volán- buszért, akinek mindig messziről integetett és köszönt, akárhányszor csak meglátta…
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt