Halloween közeledtével sokan szó szerint is álarcot öltenek. De vannak álarcaink, amelyeket nem veszünk le este, és amelyeket sokszor nem is tudatosan viselünk. A magabiztosság, a humor, a közöny vagy éppen a túlzott teljesítmény mögött néha egészen más érzések húzódnak: félelem, bizonytalanság, szorongás vagy az aggodalom, hogy mások hogyan ítélnek meg bennünket.
„Jól vagyok.”
Talán az egyik leggyakrabban viselt álarcunk. Lehet, hogy nehéz napunk van, mégis mosolyogva válaszolunk, amikor valaki megkérdezi, mi újság. Nem feltétlenül azért, mert nem akarunk őszinték lenni. Előfordulhat, hogy egyszerűen nincs kedvünk magyarázkodni, nem tudjuk pontosan megfogalmazni, mit érzünk, vagy nem szeretnénk másokat terhelni a problémáinkkal. A „jól vagyok” néha valóban azt jelenti, hogy jól vagyunk. Máskor inkább azt: „most még nem szeretnék beszélni róla.”
A humor mögött is lehet feszültség
Vannak, akik nehéz helyzetekben viccelődnek. Elütik egy poénnal azt, ami valójában fáj, vagy nevetéssel oldják a kellemetlen helyzeteket. A humor egészséges megküzdési eszköz is lehet. Segíthet távolságot teremteni egy nehéz helyzettől, és sokszor valóban könnyebbé teszi a dolgokat. De ha minden komoly érzést azonnal elviccelünk, előfordulhat, hogy közben saját magunk számára sem hagyunk teret annak, amit valójában érzünk. Néha a nevetés mögött nem vidámság, hanem zavar, feszültség vagy félelem húzódik.
„Engem nem érdekel.”
A közöny is lehet álarc. Amikor valami fontos számunkra, éppen ezért különösen sebezhetővé is tesz. Egy visszautasítás, egy kritika, egy bizonytalan helyzet vagy egy kapcsolat elvesztésének lehetősége fájdalmas lehet. Ilyenkor könnyebb azt mondani: „mindegy”, mint elismerni, hogy valójában nagyon is számít. A közöny néha nem azt jelenti, hogy valaki nem érez, hanem éppen azt, hogy túl sokat érez, és próbálja megvédeni magát.
A tökéletesség mögött gyakran ott van a hibázástól való félelem
A teljesítmény is lehet egyfajta védekezés. Ha mindent jól csinálunk, időben elkészülünk, mindenki számíthat ránk, talán kisebb az esélye annak, hogy csalódást okozunk. A maximalizmus mögött azonban nem mindig ambíció áll. Néha ott van a hibázástól, a kritikától vagy az elégtelenség érzésétől való félelem. Ilyenkor könnyű belekerülni egy olyan körbe, amelyben a siker nem megnyugvást hoz, hanem csak újabb elvárást: „Most már ezt is tudnom kellene.”
Az erősség álarca
„Megoldom.” „Nincs szükségem segítségre.” „Majd én elintézem.” Az önállóság fontos érték, de nem kell mindent egyedül elbírnunk. Az állandó erősség mögött is lehet félelem: attól, hogy gyengének látnak bennünket, hogy terhére leszünk másoknak, vagy hogy ha egyszer megállunk, akkor ránk szakad mindaz, amit addig magunk előtt tartottunk. Segítséget kérni nem az erő hiánya. Sokszor éppen annak a jele, hogy felismerjük a saját határainkat.
Mi van az álarc mögött?
Nem minden mosoly mögött van szomorúság, és nem minden magabiztos ember bizonytalan. Fontos, hogy ne próbáljuk mások viselkedését automatikusan „megfejteni”. Nem tudhatjuk, mi zajlik valakiben pusztán abból, amit kívülről látunk.
Saját magunkkal kapcsolatban viszont érdemes néha megállni, és feltenni néhány egyszerű kérdést:
Mit érzek valójában?
Mit szeretnék, és mit mutatok ebből másoknak?
Van olyan helyzet, amikor rendszeresen mást mutatok, mint amit belül megélek?
Mitől félek, ha kimondanám, amit érzek?
Van valaki, akivel biztonságosan beszélhetnék erről?
Az érzelmek felismerése nem jelenti azt, hogy minden érzésünket mindenkivel meg kell osztanunk. A határok és a magánszféra fontosak. De önmagunk előtt érdemes őszintének lennünk.
Nem kell mindig levenni az álarcot
Talán nem is az a cél, hogy soha ne viseljünk álarcot. Mindannyiunknak vannak szerepei és helyzetei, amikor természetes, hogy bizonyos érzéseinket nem mutatjuk meg. A kérdés inkább az, hogy mi választjuk-e meg, mikor viseljük az álarcot, vagy már annyira hozzánk nőtt, hogy azt sem tudjuk, mi van mögötte.
Halloween után az álarcokat visszatesszük a fiókba. A lelki álarcainkkal azonban érdemes időnként foglalkozni. Nem azért, hogy mindenki előtt lemeztelenítsük az érzéseinket, hanem azért, hogy legalább magunk számára felismerhető maradjon: mi az, amit mutatok, és mi az, amit valójában érzek.