Csaknem hét évtizedet dolgozott a MÁV Szimfonikus Zenekarnál Fodor András nagybőgős és kottatáros. András a napokban, 89 évesen vonult végleg nyugdíjba, a kollégák nagy szeretetben búcsúztatták el. A hosszú életút számtalan fordulatot hozott számára. Ebből néhány részletet megosztott az olvasókkal is.
Meglehetősen hosszú életutat járt be, és csaknem hetven évet töltött egy munkahelyen, a MÁV Szimfonikus zenekarnál. Ilyenkor szinte magától adódik a kérdés, hogy családi vonatkozású a zene iránti érdeklődés?
Részben. Kolozsváron születtem 1937-ben, majd a második világháború végén édesapámat málenkij robotra hurcolták el, édesanyám pedig utána hunyt el. Miután végleg árván maradtunk, az öcsémet budapesti keresztapja fogadta magához, viszont a család ehhez csak úgy járult hozzá, ha vele együtt én is Budapestre költözhetek. Így kerültünk pesti nevelőszülőkhöz 1950 júniusában. Nevelőszüleim belvárosi polgárok voltak, így szinte kötelező volt a zenetanulás. Először zongorázni kezdtem, ami viszont nem állt túl közel hozzám, így nevelőanyám egyik barátjának a tanácsára a nagybőgőnél kötöttem ki. Ami megnyugvást is jelentett számomra, mert a tandíj tizedannyiba került a nevelőszüleimnek, mint a zongora oktatása. Ugyan a nagybőgőt addig nem igazán ismertem, de a kíváncsiságom erősebb volt annál, minthogy nemet mondjak erre a lehetőségre. Ez a kíváncsiság egész pályafutásomat végig kísérte, mindig fogékony voltam az „új dolgok” megismerésére.
Milyen volt a gyermekkora, a román hatóságok nem nehezítették az áttelelpülést?
A Vöröskereszt gyermekcsere programja részeként zajlott az áttelepülésünk. Úgy emlékszem, hogy ezzel nem volt probléma, némi adminisztratív tévedést leszámítva. Jómagam ugyanis Tóth Endreként láttam meg a napvilágot, ám mivel a románok nem tettek különbséget az Endre és az András között, így lettem hivatalosan, vagyis román állampolgárként Andrej. Mikor átkerültem Magyarországra, a nevelőapám vezetéknevét vettem fel és így az Andrej után Fodor András lettem. Az akkori időszak sok fordulatot hozott a mi életünkben is.
Hogyan alakult a zenei pályafutása, miután a nagybőgőnél kötött ki?
A gimnázium mellett a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola növendékeként tanultam a zenét, ahol időnként kiderült, hogy nincsenek olyan zenei alapjaim, mint a társaimnak. Ez ugyanakkor nem szegte a kedvemet, igyekeztem felvenni a ritmust. Érettségi után 1955-ben műszaki pályára szerettem volna menni, de kétszeri próbálkozásra sem vettek fel. Nyilván ebben szerepet játszott az is, hogy nevelőszüleimnek belvárosi ruhaszalonja volt, amit abban az időben a hatóságok sem néztek túl jó szemmel. Így végül szolfézs és nagybőgőtanári diplomát szereztem.
Hogyan és mikor került a MÁV Szimfonikusokhoz?
Tulajdonképpen ez is a véletlen műve volt, másrészt ismét az újdonság megismerése utáni vágy hajtott. Akkoriban sok vállalatnak és szervezetnek volt külön zenekara, akik nem hivatásszerűen, sokkal inkább a saját maguk és a munkavállalók szórakoztatására zenéltek. Így fizetést nem kaptunk, de például kifizették a villamosjegyemet, ami akkoriban oda-vissza viszonylatban 2 forint 80 fillérbe került. Az ötvenes évek végén a Mélyépítő vállalat zenekarának is tagja voltam. A véletlen úgy hozta, hogy a MÁV-zenakar egyik munkatársának is ott volt dolga, aki felajánlotta nekem, hogy lenne egy hely a MÁV Szimfonikus Zenekarnál. Egyik nagybőgősük beteg lett, akit helyettesíteni kellett. Így kerültem a zenekarhoz 1959 tavaszán. Nekem újdonságot jelentett, hogy itt a tagok fizetést kaptak, vagyis abból éltek az emberek, hogy zenéltek. Néhány előadást követően megkérdezték, hogy lenne-e kedvem a zenekarnál maradni, mire én igent mondtam. Innen mentem nyugdíjba 1997 szeptemberében.
Milyen volt az élet a zenakarnál?
Úgy is mondhatnám, hogy pezsgett az élet körülöttem. Új emberként a zenakar minden megmozdulásában részt vehettem. Személy szerint mindenhol jól éreztem magam, igyekeztem mindent kipróbálni, amit lehetett. Ugyanakkor alkalmazkodni kellett a körülményekhez. Akkoriban a MÁV, így a zenekar is félkatonai szervezetként működött, ami abban is megnyilvánult, hogy nekünk egyenruhában kellett utaznunk és a fellépéskor is azt kellett viselnünk. A tányérsapkával együtt. A zenei életet a rendszerváltás előtt az Országos Filharmónia szervezte, teljhatalmúan rendelkezett a kultúra zenei része felett. A zenekart is a Filharmónia látta el munkával, megmondták, hogy mikor, hová kell mennünk és mit kell játszanunk. Megkaptuk a kottákat is.
A rendszerváltás milyen változást hozott a zenekarnál?
Alapvető változást hozott a zenekar életében, ugyanis a Filharmónia akkortól egyre kevésbé látott el minket munkával, fokozatosan saját magunknak kellett a fellépéseinket megszervezni. A külföldieket is. Az önálló tevékenységgel együtt kottatárosra is szüksége volt a zenekarnak. Megszűnt az, hogy a Filharmónia állította össze számunkra a kottakészletet.
Ön hogy lett a zenekar kottatárának a vezetője?
Mivel a fellépéseinkhez innentől saját kottákra volt szükség, ezek egy idő után összegyűltek, amelyeket azonosítani, rendszerezni kellett. Mivel én hivatalosan 1997 szeptemberében nyugdíjas lettem, a zenekar vezetése felkért arra, hogy rendezzem össze, rendszerezzem és gyűjtsem mappába az addigra összegyűlt kottákat. Addig is foglalkoztak ilyen tevékenységgel a zenekarnál, viszont kiderült, hogy ez a feladat teljes embert kíván. Mivel a vezetés elégedett volt a munkámmal, megkérdezték, hogy lenne-e kedvem folytatni. Igent mondtam, kottatárosként, illetve a kottatár vezetőjeként 2026. július 7-éig dolgoztam, a zenekar tagjai akkor búcsúztattak el. Rendkívül megható pillanatokat élhettem át. A társulat hosszú álló tapssal ünnepelt, Lendvai György igazgató úr is köszöntőt mondott. Emlékbe, búcsúajándékként egy ezüst nagybőgő medált kaptam, melynek hátoldalára a két évszám lett gravírozva: 1959 és 2026. Összességében csaknem 68 évig szolgáltam a MÁV Szimfonikus Zenekarnál.
Mely művet vagy műveket játszotta a legszívesebben?
Az egyik kedvencem Giuseppe Verditől a Messa da Requiem volt, de Csajkovszkij szimfóniáit is nagyon szívesen játszottam. A zene mindig élményt jelentett számomra.
A karmesterekkel milyen volt a viszonya?
Nagyon szerettem, amikor Oberfrank Géza vagy Erdélyi Miklós vezényelt, Ferencsik Jánosról nem is beszélve. A külföldiek közül pedig egyértelműen Kobayashi Ken-Ichiro vitte a prímet. Vele különleges a zenekar kapcsolata. Ő is nagyon kedvel minket az első találkozásunk óta, ami 1974-ben volt. Ennek az egyik jele, hogy ha Európába látogat, azt elsősorban miattunk teszi.
Most, hogy tényleg nyugdíjba vonul, mihez kezd?
Valószínűleg sokat kertészkedek és kottát írok. Amire nem volt lehetőségem vagy időm a munkahelyen, arra mindenképpen sort szeretnék keríteni.
