A szikszói emberek azzal dicsekedhetnek, hogy két állomásuk is van. Az egyik a nagyállomás, a másik a kisállomás, hivatalosan Szikszó-Vásártér megállóhely. Ez utóbbiról szól ez az írás, annak köszönhetően, hogy a több évig lepusztult állomásépület most végre kívül-belül megújult, és új funkciót is kapott. Megtelt élettel, az utasok is szívesen visszatértek. Ez a történet példa arra, hogy az önkormányzat kitartó törekvése, illetve a MÁV szándéka közös nevezőre talált, és megszületett az elhatározás: nem bontják le az épületet, hanem közösen felújítják. Jó döntés volt. Mára már méltó módon fogadhatja az utasokat a megállóhely, és a város is használhatja az egyik részét. Nem is akármilyen célra, ilyen nemigen található máshol. Ámde még maradjon titok, majd a végén kiderül.
Szikszó-Vásártér megállóhely sok mindent megélt már, látott vásárra igyekvő utasokat, hajnali munkásokat, akik a műszakba ingáztak a miskolci gyárakba, kora reggel induló diákokat, akik a miskolci gimnáziumokba és középiskolákba vették az irányt, hogy éppen
odaérjenek, amikor megszólal az első órát jelző csengő. Meg persze vasutasok is szálltak fel a Hidasnémetiből Miskolcra tartó vonatokra. Délután és este pedig jöttek haza, akkor is itt szálltak le. Ennek a megállónak mindig is sok utasa volt. Még talán több is, mint az egy
kilométerre fekvő nagyállomásnak. Mára sem változott ez az utazási helyzetkép. Az utasforgalom alakulása a városon belüli lakosság elhelyezkedéstől függött és függ ma is. Ugyanis a lakosság kétharmada a kisállomáshoz lakik közelebb. Sőt, itt találhatók az iskolák, s innen egyenesen a városközpontba vezet az út. A nagyállomáshoz közel van a kórház, de ez annyira nem utasnövelő vasúti szempontból. A 70-es évek előtt még nem volt itt váróterem. Mindössze a sorompó mellett állt egy takaros bakterház, ahonnan értelemszerűen a teljes csapórudas sorompót kezelték. Mellette egy italt árusító bódé foglalta el a helyet. Ott nem kakaót és tejet, hanem sört és pálinkát árultak. Meg bambit, csokirolót és cukorkát. Népszerű volt a hely, főként a délután és este hazatérők, aztán meg a helyi vásáron részt vevők körében is. Érdemes megemlíteni, hogy a megálló közvetlen közelében egy hatalmas területen állat- és kirakodóvásárokat tartottak. Ezért is a neve ennek a szolgálati helynek Szikszó-Vásártér. Itt történt meg az az eset, hogy egy néni eladásra szánt kacsáival érkezett a vonattal. A kacsák természetesen a paklikocsiban, más nevén a poggyászkocsiban élvezték az utazást, természetesen ketrecekbe zárva. A vásári kínálatot bővítették volna. Persze ha az a volna nem lett volna. Ugyanis rosszul rögzítették a ketrecek kis ajtajait, amelyek a zötykölődés hatására kinyíltak, s a kacsák a poggyászkocsi belsejébe kiszabadulva hápogtak, mert nem volt ismerős számukra a hely. Amikor a vonat megállt, és kinyitották a kocsi ajtaját, a kacsák ijedtükben kirepültek, és eltogyogtak a peronon. Ki erre, ki arra. A legtöbb kacsát azért mégis sikerült befogni, de páran elszeleltek. Azt mondják, azon a hétvégén a bakterné asszony kacsalevest, fokhagymával sült kacsamellett és kacsacombot tett az asztalra a déli harangszókor kezdődő ebéden.
Aztán egyszer csak új épületet emeltek a sínek melletti peronhoz. Szép, míves formájú épület lett, tele ablakkal, melyek a váróterembe és a szolgálati helyiségbe is engedtek kellő fényt a nappali órákban. Jegykiadó pénztáros adta itt a menetjegyeket. A régi korok emberei szép egyenruhát hordtak, még a vonatoknál ki is álltak az iroda elé, figyelték az utasforgalmat. Kereki Gyula volt a vezető állomáskezelő. Így hívták a megállóhelyeken szolgálatot teljesítő vezető embert, nem állomásfőnöknek. Gyula bácsi igazi, régi vágású vasutas volt, akire a pontosság és a precíz munkavégzés volt jellemző. Fegyelmezett
vasutasként ismerték, aki a megállóhelyen is rendet tartott. Kollégái – Krajnyák István, Vigóczkiné Ilona és Osztermanné Marika – is ugyanilyen emberek voltak. Így teltek a napok, az évek és az évtizedek. Aztán egyszer csak úgy döntöttek, hogy megszüntetik a jegykiadást, az ott dolgozók nyugdíjba vonultak. Elszállt ezzel a hagyomány, az a légkör, amelyet az ott dolgozók teremtettek meg. Elszállt a rend és a tisztaság is. Nemhiába mondják: annak a háznak, melynek nincs gazdája, megpecsételődött a sorsa. Ilyen a személyze nélküli vasúti megálló is. Így aztán folyamatosan leromlott, lepusztult az egykor szebb napokat látott kisállomás épülete. Sok éven át így is maradt, és lassacskán a város szégyenfoltja lett. A nyílászárókat kifeszítették és ellopták, csakúgy, mint a váróterem nagy cserépkályháját. Kifosztott, meggyalázott épület lett. Hosszú időre. A város vezetése ebbe nem nyugodott bele, ezért jó pár éve kezdeményezték a vasútnál az épület felújítását. Ámde a vasútnál is lassan forog olykor – bizonyos helyzetekben – az idő kereke. Hosszas próbálkozások, egyeztetések és tervezések után megváltozott a helyzet, s végre mára megvalósult az álom. Sok szakember, építőmunkás szorgalmas munkájának köszönhetően újra ragyog az épület. Három fázisban végezték el a rekonstrukciót. Elsőként a lapos tető szigetelése kívánt alapos munkát. Majd következett az épület külső tatarozása, a nyílászárók kicserélése, az utasváró kialakítása. A harmadik ütemben az épület belső kétharmad részének – amely most közösségi tér – a felújítása következett. Talán sosem volt még ilyen szép – mondják egyesek. Az épületkülső egyedi színe harmonizál a vasúti állomásépülettel. A belső tér is átalakult. Megtalálták az épület funkcióját is, a kisebb rész lett a váróterem, ahol korszerű körülmények között várhatják az utasok a vonatot, és válthatnak menetjegyet a jegykiadó automatából. Az épület nagyobbik részében edzőtermet alakítottak ki a helyi sportegyesületben küzdősportot űző fiatalok számára. Ezt már Szikszó város polgármestere, Sváb Antal ismerteti meg velem. Ritka az ilyen funkció a vasút melletti épületben – mondja a polgármester –, nagyon egyedi is persze, egyáltalán nem szokványos. De mi merészen belevágtunk, és sikerrel jártunk. Ma már több korcsoportban a hét
minden egyes napján folynak az edzések. Nemcsak a szikszói fiatalok járnak ide, hanem a környék számos településéről is. S vonattal érkeznek a fiatalok. Az épület közös rekonstrukciója a vasúttal összesen mintegy 120 millió forintba került. Az épület mindkét oldalán
elhasználódott peron és a tartózkodó is megújult, térkő váltotta fel a repedezett bitument. Természetesen térfigyelő kamerát is felszereltek, azokon keresztül felügyeli az épületet a helyi rendőrség. Persze ki venné a bátorságot akárcsak egy kisebb rongálásra, amikor
benn bokszolnak az erős, izmos fiatalok? Senki, így ez is a megállóhely közös felújításának, működtetésének egyik hozadéka. Kiemelhető még, hogy az immár edzőteremnek használt rész belsejét az edzésre járó fiatalok vállalkozó szülei újították fel – vállalva minden költséget és munkát. Akárhogy is, a lényeg, hogy eme példás együttműködés keretében újra méltó szolgáltatást vehetnek igénybe a Szikszó-Vásártérről vonattal induló és ide érkező utasok. Itt a Hernád InterCity is megáll, így még kívánatosabb volt a pozitív változás. Az önkormányzat és a lakosság is magáénak érzi az állomást, vigyáznak rá és óvják. Majd tavasszal kivirágzik a megállóhely: a város kertészetéből biztosított virágokkal a közmunkások varázsolják újjá az állomást.