A mindennapi munkavégzés során sokszor természetesnek vesszük, hogy folyamatosan figyelünk, döntéseket hozunk, alkalmazkodunk, egyeztetünk, határidőket tartunk, és közben próbálunk minden helyzetben helytállni. Gyakran annyira belekerülünk ebbe a folyamatos működésbe, hogy csak akkor vesszük észre a terhelés valódi súlyát, amikor már feszültebbek, kimerültebbek, türelmetlenebbek vagy szétszórtabbak vagyunk.
Erről szólt a júniusi Testünk mint szövetséges?! című minitréning. Az alkalom célja az volt, hogy a résztvevők közelebb kerüljenek saját testi, érzelmi és viselkedéses jelzéseik felismeréséhez, és végiggondolják, mit tudnak tenni azért, hogy időben visszarendeződjenek egy kiegyensúlyozottabb állapotba.
A minitréning egyik fontos alapgondolata az volt, hogy a testünk sokszor hamarabb jelzi a túlterhelést, mint ahogy ezt fejben elismernénk. Lehet, hogy megfeszül a vállunk vagy a nyakunk, kapkodni kezdünk, gyorsabban beszélünk, türelmetlenebbé válunk, nehezebben koncentrálunk, vagy egyszerűen azt érezzük, hogy már csak túl szeretnénk lenni a napon.
Ezeket a jelzéseket könnyű figyelmen kívül hagyni, különösen akkor, amikor sok a feladat, minden sürgősnek tűnik, és úgy érezzük, nincs időnk megállni. Pedig sokszor éppen ezek a korai, apró jelek adnak lehetőséget arra, hogy még időben változtassunk valamin.
A minitréning során a résztvevők arra is ránéztek, milyen kapcsolatban vannak a saját testükkel. Amikor a testünkre gondolunk, gyakran az egészség, a mozgás vagy a külső megjelenés jut eszünkbe. Ritkábban tesszük fel magunknak azt a kérdést, hogy hogyan bánunk vele a mindennapokban.
Figyelünk rá akkor is, amikor még csak finoman jelez, vagy csak akkor foglalkozunk vele, amikor már teljesen elfáradtunk? Megengedjük magunknak a pihenést, vagy azt várjuk a testünktől, hogy minden körülmények között bírja tovább? Észrevesszük, mire lenne szükségünk, vagy inkább csak végrehajtjuk egymás után a feladatokat?
A résztvevők olyan mondatokat fejeztek be, mint például:
A testemmel mostanában úgy bánok, mint…
Leggyakrabban akkor figyelek rá, amikor…
Amit sokszor elvárok tőle…
Amit talán ő kérne tőlem…
A gyakorlat célja nem az volt, hogy a válaszokat elemezzük, hanem hogy egy pillanatra megálljunk, és tudatosabban ránézzünk arra, hogyan viszonyulunk saját magunkhoz.
A minitréning egyik központi gyakorlata a túlterheltségi jelzőlámpa elkészítése volt. A résztvevők három állapot mentén gondolták végig a saját működésüket:
A zöld állapot azt jelenti, amikor alapvetően rendben vagyunk. Ilyenkor könnyebben figyelünk, átlátjuk a feladatainkat, tudunk priorizálni, türelmesebbek vagyunk, és a testünk is lazábbnak érződhet.
A sárga állapotban már megjelennek a kibillenés első jelei. Ilyen lehet a kapkodás, a türelmetlenség, a váll- vagy nyakfeszülés, a szétszórtság, a halogatás, vagy az az érzés, hogy minden feladat egyformán sürgős.
A piros állapot pedig azt jelenti, amikor már túl sok volt a terhelés. Ilyenkor ingerültebben reagálhatunk, lefagyhatunk, visszahúzódhatunk, nehezebben döntünk, vagy azt érezzük, hogy egyszerűen elfogytak az erőforrásaink.
A cél nem az, hogy soha ne kerüljünk sárga vagy piros állapotba. Ez nem lenne reális. A munka és az élet természetes módon tartalmaz intenzívebb időszakokat. Sokkal inkább az a fontos, hogy hamarabb felismerjük a saját működésünket, és ne mindig csak akkor reagáljunk, amikor már teljesen kimerültünk.
A résztvevők egy önreflexiós kérdőív segítségével azt is feltérképezték, hogyan reagálnak stresszhelyzetben. Van, aki ilyenkor túlpörög, gyorsít, kontrollálni próbál, sürget vagy még több feladatot vállal. Más inkább lefagy, visszahúzódik, elcsendesedik vagy kimerül.
Az is előfordulhat, hogy valaki kívülről nyugodtnak tűnik, miközben belül komoly feszültséget él meg. Sokszor pedig a testünk már jóval korábban jelzi, hogy valami túl sok, mint ahogy ezt tudatosan megfogalmaznánk.
A minitréning egyik legfontosabb üzenete az volt, hogy az öngondoskodás nem önzés, és nem feltétlenül jelent nagy változást. Sokszor már az is sokat számít, ha hamarabb észrevesszük a saját jelzéseinket, és megengedjük magunknak, hogy időben reagáljunk rájuk.
A testünk folyamatosan kommunikál velünk. A kérdés sokszor csak az, hogy meghalljuk-e időben.