Krizsán Zsolt 30 éve csatlakozott a vasúthoz mint vezető jegyvizsgáló. 52 évesen futotta le a legnehezebbnek mondott ultrafutó versenyt, az athéni Akropolisztól Leonidász király spártai szobráig tartó 246 kilométeres Spartathlont.
Mióta dolgozik a MÁV-nál?
1996. március 1-jétől vagyok vezető jegyvizsgáló. És – kisebb megszakítással – mindvégig Esztergom létszámához tartoztam.
Az jó 30 év. Mindig vasutas szeretett volna lenni?
Nem, ez teljesen véletlenül jött. Az egyik barátom invitálására lettem jegyvizsgáló, amikor munkanélküli lettem. Akkor azt gondoltam, hogy ez a munka nekem egyfajta ugródeszka, aztán majd lesz valahogy. Végül csak itt maradtam és azóta is itt vagyok.
A futás mióta része az életének?
Tíz éve futok, nyolc éve versenyszerűen. Hét éve – a maratoni táv teljesítése után – kezdtem foglalkozni az ultrafutás gondolatával. Az volt a célom, a vágyam, hogy maratonista legyek. Miután lefutottam a maratont, a célba érkezés után elkezdtem óriási ürességet érezni, hogy jó, jó ez megvolt, és most hogyan tovább? Ebből a „hogyan továbból” lett, hogy ezt az ürességet be kellett tömnöm valahogy, újabb célt találni a futásban. Végül úgy találtam meg ezt a célt, hogy elkezdtem megbarátkozni az ultrafutás gondolatával. Mi lenne, ha a maratoni távot – a 42 kilométert – jóval meghaladó távokat futnék? És akkor elkezdtek jönni hónapról-hónapra az ultra távok. Jött a 60 km, jött a 70 km, aztán a 100 km-es versenyek. Miután ezeket is könnyedén megfutottam, azt gondoltam, hogy én még ennél is többre vagyok képes. Folytattam az edzéseket, és mentek a 200, illetve a 250 km-ek is.
Versenyszerűen?
Én a terep ultraversenyeket szeretem a legjobban, mivel nagyon jól érzem magam fent a hegyekben. Ez elviszi szinte az összes szabadidőmet. Minden szabadnapom azzal kezdődik, hogy elmegyek a hegyekbe futni. 10 kilométert, vagy 30-at. Hétvégén sokkal-sokkal többet. Azért a heti 100 kilométerek mindig összejönnek. 2018-tól már jött a Ultra-Trail Hungary 112 kilométeres terepfutóverseny, valamint a 108 kilométeres terepfutóverseny. Ezek évről évre ismétlődtek, kisebb versenyekkel párosítva. Aztán ezt is szerettem volna tovább növelni és végül növeltem is. 2022-ben megfutottam az Ultra Balatont egyéniben a maga 212 kilométerével. Aztán jött a Backyard Ultra, ami egy olyan verseny, ami a utolsó emberig tart, tehát addig tart a verseny, ameddig az utolsó ember fut. Itt körözni kell, meg van adva hány kilométer egy kör és mi a szintideje. e mellett kétszer teljesítettem a Kört, ami 152 kilométer 7500 méter összes szintemelkedéssel a Börzsönyben. Egy másik, hasonló verseny a Pilisben a Labirintus, ami 181 kilométer 8500 méter szintemelkedéssel. Ezt nagyon kevesen tudjuk Magyarországon megfutni. A 24 órás versenyen igaz, hogy csak a negyedik helyet értem el, de 196 kilométerrel az elegendő volt ahhoz, hogy kvalifikáljak a Spartathlonra.
Ami 246 kilométer…
És az első 80 kilométer az egyik legnehezebb része. Ott elég gyorsan kell futni, mert nagyon komoly a szintidő, nagyon szűk. Hogy érteni lehessen: kilométerenként öt és fél perces átlagot kell hozni, hogy a 80 kilométerre lévő Korinthoszra odaérjek. És addig hullámvasút van, tehát föl-le, föl-le, föl-le… Szerencsére nem olyan komoly hegyekkel, hogy ne lehessen futva hozni a szintidőt.
Azt mondják, hogy egy ultramaraton a mélypontokról, azok leküzdéséről szól. Jön az eléhezés, elfogy a cukor, az energia, jön a fájdalom, a kiszáradás, sőt, a hasmenés. Ez fizikailag és mentálisan is feszegeti az ember határait. Voltak ilyen mélypontok?
Egy ultrafutó verseny – maradjunk a Spartathlonnál – rendkívüli mentális felkészültséget is igényel, nem csak fizikait. Természetesen a fizikai felkészültség is fontos, hónapokkal előtte elkezdtük a felkészülést egy edzővel, de – én úgy szoktam úgy fogalmazni, hogy – egy ultrafutó verseny az valójában mindig magasságokból és mélypontokból áll. És a mélypontokból nagyon nehéz kijönni. Van, aki fel is adja, nem tud kijönni a mélypontból. Ilyenkor jönnek azok a gondolatok, hogy miért futok én ekkora távot? Miért vagyok itt egyáltalán? Az ego folyamatosan kompromisszumot akar kötni, matekozik, meg akar állni. Az ilyenkor felmerülő gondolatok valójában az ultrafutás értelmetlenségéről szólnak. És rengeteg olyan pont is van, ami nem igazán mélypont, egyszerűen csak nagyon unalmas. Akkor is nagyon kell koncentrálni, hogy „futni, futni, nem megállni”.
Úgy 60-70, vagy 80 kilométer után exponenciálisan nő a fáradtság, és az elmével kell folyamatosan kontrollt tartani felette. Nem megállni, futni, futni, ha fáj, ha úgy érzem, nem bírom tovább, akkor is.
Hányszor van olyan gondolata az embernek a 246 km alatt, hogy „én ezt a marhaságot aztán soha többet”?
Sokszor. Főképpen éjszaka. Folyamatosan esett az eső, fújt a szél, nagyon fáztunk, és akkor futni kellett tovább, és pont akkor voltak a legnagyobb, legmagasabb hegyek. Akkor bizony voltak olyan pillanatok, nem is pillanatok, hanem hosszú időszakok, amikor arra gondoltam, hogy „soha többet ultra”.
Ebből hajnalban tudtam kijönni, amikor láttam, hogy körülöttem hullanak ki az emberek, folyamatosan hánynak, jön a mentő le-föl, és akkor azt gondoltam, hogy hogy mit nyavalygok én itt, amikor nekem az egészségem rendben van? Csak menjek tovább. Mindig rakjam előre a lábamat, szépen haladjak, figyeljek a légzésemre, figyeljek a pulzusomra, figyeljek a mentális erőmre. Figyeljek a frissítésemre…
Hát igen, a frissítés. Az nagyon komplex dolog, évek kelletek csak ahhoz, hogy megismerjem a saját testem működését. A legtöbb esetben egy kezdő ultrafutó hasmenéssel és hányással küzd. Pontosan meg van határozva, hogy adott pulzus mellett mennyi elektrolit kapszulát, mennyi sótablettát, mennyi szénhidrátot, mennyi vizet kell bevinni, amivel a megfelelő hidratáltságot el tudjuk érni. Az sem mindegy, hogy eközben milyen az időjárás, mennyire van meleg, mennyire izzadunk, mekkora a sebesség. 80 kilométernél így is volt egy nagyon komoly gyomorproblémám. Nem tudom, hogy mitől, de nekem ilyenkor a kóla válik be. Ittam kólát a frissítőpontokon és 10 kilométer után már újra rendben voltam.
Meg fogom kérdezni hányadik helyezést ért el, de úgy tűnik, mindenki győztes, aki egyáltalán teljesíteni tudja szintidőre a távot. Ezért inkább egy másik számot kérdezek: hányan álltak rajthoz és hányan futottak be a célba?
Igen, azt szokták mondani, hogy a Spartathlont a világ legnehezebb versenye, és hogy aki ott célba ér, aki meg tudja csinálni szintidőn belül – azaz 36 órán belül a 246 kilométert – az már nyertes. Én is a teljesítésért mentem ki, mert nem voltak illúzióm. Olyan terminátorok indultak a világ minden részéről, akikkel nem tudok lépést tartani. Ha a számokat nézzük: a 206-ik helyezést értem el és a szintidő előtt másfél órával érkeztem célba. Ugyanakkor 380-an indultunk és 276-an érkeztünk célba. Azaz az indulók úgy 30 százalékának nem sikerült.
Hogyan lehet munka mellett felkészülni a Spartathlonra? Segítséget jelent, hogy a hétköznapokban jegyvizsgáló?
Persze! Nagyon sokat segít. Nehéz fizikai munka mellett lehetetlen lenne felkészülni egy-egy versenyre. Nyilván a vezető jegyvizsgálói munkakörben is el lehet fáradni, mondjuk napi 10-15 ezer méternyi sétában, de ha hazaérek, mondjuk este 6 órára, reggel újra ki tudok menni futni.
Ami nekem nagyon fontos, hogy hogy egy adott héten több szabadnapunk is van. Amelyik nap itthon vagyok, aznap tudok hosszabbakat menni, mondjuk egész délelőtt, és akkor délután meg a családért vagyok, illetve tudom az itthoni teendőmet elvégezni. Az éjszakás műszak után pedig délelőtt alszom és délután megyek futni. Ha mindennap be kéne járni dolgoznom, képtelen lennék az ultrafutást művelni. Ezzel nem vagyok egyedül: a többi ultrafutó ismerősömnek is olyan munkahelye van, hogy vagy vállalkozó, vagy olyan könnyű fizikai munkát végez, amely mellett van elég szabadideje a felkészülésre. Természetesen kell a család támogatása is, mert – legyünk őszinték – elég „önző” sport ez az ultrafutás. Nagyon sok időt elvesz a családtól és más fontos teendőktől.
Azzal kezdtük, hogy 30 éve dolgozik a MÁV-nál. Lehet azt mondani, hogy vasutasnak lenni is hosszútávfutás?
Érdekes felvetés… Azt hiszem, igen. Lehet így mondani. Akár úgy is áll a párhuzam, hogy vasutasként is vannak magasságok meg olyan mélypontok is, amikor az ember úgy érzi elfáradt. Vagy, hogy unalmas, váltana. 30 évig ugyanazt a munkát végezni, az már nem kevés idő.
Számít a kollégák támogatása?
Hihetetlen mennyi szeretet kaptam a kollégáktól! Felhívtak, üzeneteket küldtek és nem egyszerűen gratuláltak az eredményhez, hanem több mondaton keresztül elmondták az érzéseiket. Hogy milyen sokan kísértek engem, milyen sokan drukkoltak, hogy könnyet csaltam a szemükbe, amikor befutottam. Nagyon sok ölelés, nagyon sok megható pillanat és nagyon, nagyon sok szeretet, amit kaptam.